Halottak Napja

Tegnap volt November 1-je, amikor megemlékeztünk elhunyt szeretteinkről. Neked volt kire? Nyilván igen, részvétem neked, Olvasóm.

Eddig is volt kire gondolnom ezen a napon, de idén fájóbb, mint valaha. Idén távozott tőlem két családtagom is, az egyikkel közelebbi viszonyt ápoltunk, a másikkal már valamivel távolabbit, de az ő búcsúztatása is fájó volt.

2005-ben meghalt anyai ágon a nagymamám, 2008-ban anyai ágon a nagypapám, Idén apai ágon távozott a szeretett nagymamám és később, de még ebben az évben, elhunyt a nagybácsikám is.

Megmondom őszintén, drága nagymamikám hiányzik legjobban jelenleg. Még mindig nagyon fáj, hogy elment, még akkor is, ha ezt a legkevesebb fájdalommal tette.

Április 11-én, egy csütörtöki délután, ülök az iskolában, unalmas történelem órán. Apukám egy váratlan pillanatban ír egy üzenetet, hogy ahogy tudok, menjek ki, suli előtt vár. Nem tudtam elszabadulni, de éreztem, hogy baj van. Kimentem és beültem a taxijába és láttam, hogy sír. Sosem láttam őt sírni. Kérdeztem mi történt, mi a baj, biztos nem akkora, hogy sírni keljen. Annyit tudott kinyögni, hogy meghalt. Nézek rá hatalmas rémült fejjel, hogy mégis kicsoda… Erre csak annyi, hogy a mama. Ahogy kimondta ezt a szót, minden összeomlott bennem, és elkezdtem zokogni. Az én nagyikám nem mehetett, neki még köztünk a helye, ezek a szavak voltak a fejemben.

Bevallom, önző vagyok, mert nekem szükségem volt, van is rá. Halála előtti időben, minden hónapban mentem befizetni a számláit, lementem vásárolni a boltba, meséltem neki, bár inkább ő nekem. Ő egy igazi mesemondó volt, ezer történet, az életét mesélte el mindig, rengeteg sztori. Beleélte magát, nevetett, ha visszaemlékezett a vicces dolgokra, és elszomorodott, ha szomorút mesélt. Akármit mondtam a napjaimból, mindig fűződött hozzá egy elmondásra váró történet. Káromkodott és szidott mindenkit, az ember, ahogy hallgatta őt, mosolyogni volt kedve. Rengeteg édessége volt, ami csak arra várt, hogy a gyerekeinek vagy az unokáinak az asztalra tehesse.

Várta már hogy 18 legyek, és vehessek neki cigarettát és sört, neki ez volt a kenyér. Az utóbbi időben már mondta, hogy biztos kiadják, mert olyan nagy vagyok, többnek nézek ki. Akkoriban még nem volt trafik, ami az ő dolgát megnehezítette volna.

Ha nála voltam, mindig zúgott a fejem a hangos tévétől. Szegénykém süket volt, de a jelenlétünkben azért inkább tekintettel volt ránk és feliratosan filmezett. Nagyon rafinált nagyim volt. Kiskorunktól kezdve jártunk hozzá és neki szokása volt, hogy minden délután lefeküdt aludni. Nekünk mindig mondta, hogy csak feküdjünk le, de még véletlenül se aludjunk, ne merjünk aludni. Ezzel mintha egy altatót dalolt volna a fülünkbe, már aludtunk is. Ez volt a célja.

Nála igazságosabb nagyszülőt nem ismertem még a barátaimnál se. Ha én kaptam, kapott nővérem is, és ha ő kapott, akkor én is. Ha az unokatestvérem kapott, akkor kaptunk mi is. Nem volt kivételezés. Mindenkit ugyanannyira, egyenrangúan szeretett, ha pedig mégsem, akkor a lehető legjobban titkolta.

Na, Ő volt az én nagymamám. Most pedig mesélj te. Ülj le, és írd le egy papírra, aki elhunyt, mi jut róla eszedbe, hogy tudnád nekem, idegennek bemutatni.

Nyugodjatok Békében Szeretteink. Nincs nap, hogy ne jutnátok eszünkbe és tudjuk, hogy vigyáztok ránk és őrzitek álmainkat.